Tudom, nem túl frappáns a cím, de hátha sikerül azzal kompenzálni, hogy nem lesz unalmas az olvasmány. :)

Elöljáróban annyit, hogy alapból gyógyszerellenes vagyok, illetve gyógyszarral (nem elírás) gyógyítani akaró rendszer ellenes. Ez még onnan jött, amikor a nagyon asztmás anyukámat agyongyógyszerezték, miközben a fődoki közölte vele, hogy „Asszonyom, az asztma gyógyíthatatlan betegség, tanuljon meg vele együtt élni.” Én meg mondtam, hogy „Fulladjon be a főorvos úr, és tanuljon meg vele ő együtt élni.” Aztán alternatív megoldások után kutattam, s így anyukám kapott plusz 16 évet, láthatta az unokáit felnőni.

Na, de nem erről akartam most írni, hanem a saját kálváriámról, ami 6 éve tart:
Egyszer csak elkezdett fájni az állkapcsom, úgy kb. a jobb 5-ös fog alatt, az állkapocs alsó ívén. Hova megy az ember ha fáj az állkapcsa? Hát a fogorvoshoz. Gyárilag elég vacakok voltak a fogaim – apukámnak ilyen korára már csak vagy kettő volt, ezt tőle örököltem -, a fogorvossal tanakodtunk, hogy melyik lehet a bűnös, s az egyiket huss, kidobta. Foghely begyógyult, fájás maradt. Hát akkor biztos egy másik. Volt még választék, újabbat kidobott, eredmény ugyanaz.

Nosza, elmentem szájsebészhez. A fájáson kívül voltak még egyéb tünetek, hol itt, hol ott bedagadt az arcom, pont úgy, ahogy egy rossz fog esetén szokott, csak épp nekem ott már nem volt fogam. Elküldött fogászati CT-re, 16.000 Ft-ért kaptam olyan 500 megányi adatot a fejemről. Doki bácsi megnézte, aztán engem is megnézett, aztán törte a fejét, s végül férfiasan bevallotta, hogy fogalma sincs, mi okozhatja a tüneteimet. Illetve a tünetegyüttesből nem tudott diagnózist felállítani. Menjek ideggyógyászhoz, hátha olyan eredetű.

Megyei kórház, ideggyógyász főorvos. Nézi a felvételt, s közli, hogy tuti nem ideggyógyászati eredetű a problémám. (Mondjuk ez nem volt újság, mert nem idegzsábás tünetek voltak. Az hasogatós fájdalom, ez meg gyulladásos volt.) Kérdeztem a dokit, hogy akkor most hova menjek? Nőgyógyászhoz? Merthogy ott még nem voltam. Ezen jót derültünk, aztán azt mondta, hogy sajnos nem tud semmi okosat. Ha nagyon fáj, akkor fájdalomambulancia. Kérdem, az mire jó? Hát arra, hogy csillapítják a fájdalmat valami erősebb gyógyszerekkel, és kész. Mondtam, hogy én megoldani szeretném a problémát, nem a tüneteket elfedni. Ekkor került szóba, hogy esetleg még ízületi eredetű lehet a dolog.

Nosza, reumakórház, főorvos asszony kézrátéttel megvizsgált. Kb. 30 másodpercig a két ízületen tartotta a kezét, mondta, hogy tátogjak, majd közölte, hogy tuti nem reumatikus eredetű, az arcízületeim rendben vannak. (Így utólag bánom, hogy ezt a véleményt nem kértem írásban is tőle.)

Közben a háziorvosomat is izélgettem, hogy találjon már ki valamit, hogy most hova-merre, mert mindenki csak közli, hogy nem az ő területe, aztán elküld, de baromi jó lenne egyetlen olyan ember, aki kézben tartja az egészet, és esetleg töri is a fejét, hogy mi a bánat lehet ez. Vele kipróbáltunk antibiotikum kúrát, hogy hátha egy foghúzáskor maradt bent valami baci, ami aztán bezáródott, és ott eszegeti a csontomat. Aztán mikor jól be volt gyulladva, elküldött vérvételre, de mikor vittem neki a leletet, azt mondta, hogy az alapján én vagyok a legegészségesebb a faluban.

Na bumm! És mindeközben az zajlott, hogy jött egy-egy fájáshullám (pár napos, vagy 1-2 hetes időintervallumú), aztán 2-3 hét szünet. Aztán egyre hosszabbak lettek a fájásos időszakok, és egyre rövidebbek a szünetek. Ja, és hogy mennyire tudott fájni? Képzeld el Kedves Olvasó, mintha egy hétig egyfolytában baromira fájna a fogad – gyulladt, lüktető fájdalom -, és nincs meg az a lehetőséged, hogy elmenj egy fogorvoshoz, s 10 perc alatt véget vess a fájdalomnak.

Ez után – és közben is – egyéb megoldásokat is keresgéltem, az alternatív gyógyászatnak nevezett oldalon. Csakhogy itt tudtam, hogy valami fizikai elváltozás van, amin némi gyógynövény, vagy ráolvasás nem segít. Tehát kénytelen voltam a nemszeretem orvoslás felé (is) fordulni, csak ott meg egy diagnózist nem tudtak felállítani, nem hogy meggyógyítani.

Ja, és közben lelki háttere is volt a dolognak. Merthogy aztán a fogorvosom csinált némi fogpótlást, épp egy tanév végére lett kész. Egész nyáron tök jól voltam, semmi fájdalom. Na mondom hurrá, végül is csak ennyi volt a baj, a maradék fogammal rosszul terheltem az állkapcsomat, s most már minden rendben. Csakhogy eljött az augusztus vége, amikor meg kellett jelennem az iskolában. Akkor egy nagyon nemszeretem főnökasszonyom volt. Tudod milyen az Kedves Olvasó, amikor a főnököd hülyébb nálad, pluszban önértékelési problémái vannak, s ennek ellensúlyozására uralkodni akar feletted? Elég volt pár nap a társaságában, s fogpótlás ide, fogpótlás oda, megint elkezdett fájni az állkapcsom.

Nosza, vissza a dokikhoz, hogy valami még mindig nem ok, mert azért ez az egy némber nem elég ok arra, hogy ennyire fájjon. Csakhogy megkezdődött a tanév, a hülye pedagóg meg ilyenkor azt csinálja, hogy beszedi a fájdalomcsillapítókat, és dolgozik. Telnek-múlnak a hetek egymás után, beindulnak ilyen-olyan folyamatok, és ez nem az a műfaj, ahol kihagyhatsz néhány hetet, mert a kutya nem csinálja meg helyetted, úgyis be kell pótolni. Szóval ott tartottam, hogy egyre több és intenzívebb fájdalom, egyre kevesebb szünettel, és fogalmam nem volt, merre keressek megoldást. A megyében már voltam mindenhol ami szóba jöhetett, de hát nem Borsod a világ közepe, akkor nézzünk szét máshol.

Nosza, debreceni klinika. Ott is egy név szerint ajánlott orvos, akiről azt mondta egy kollégája, hogy az ilyen rejtélyes ügyek szakija. Vittem neki a korábbi fotóimat – egy panorámaröntgen, és a fogászati CT -, de már a röntgenen megakadt a szeme.
- Szed valamit csontritkulásra?
- Nem.
- Merthogy ezen a röntgenképen pont olyan csontelváltozások láthatók, mint amit a csontritkulásra adott gyógyszerek szoktak okozni.
- Na, pont ezért nem szedek ilyeneket. :)
- Akkor valami más az ok, de csontelváltozás van. Csináljunk egy CT-t.
És csináltak hirtelen egy CT-t, ami alapján azt gyanította a doki, hogy csontvelőgyulladásom van. Ez nagyon szörnyen hangzott, már csak azért is, mert azt sem tudtam, hogy az állkapcsomban van velő. A gyanúja okát viszont én is láttam a monitoron, fura foltok voltak ott, ahol egyenletes csontnak kellett volna lennie. A doki közölte, hogy innen kezdve ez nem az ő asztala, de ajánlja az egyik szájsebész kolléganőjét, azzal egyeztessek időpontot.

Amint kiléptem a klinikáról, azonnal rendeltem egy csodabogyót – egy régóta használt, és sok egyéb problémát már megoldó termékcsaládból -, ami kimondottan a csont anyagcserét hivatott rendbetenni. Közben persze szófogadóan elkezdtem üldözni a szájsebész dokinénit, hogy időpontot kérjek. Nem volt egyszerű elérni, de végül is sikerült. Pár hét múlva mentem hozzá, s közölte, hogy ő is ugyanazt látja a CT-n, mint a kolléga, de mivel nem akarja egyből szétszedni az arcomat, csináljunk még néhány vizsgálatot. Legyen egy újabb CT, amit radiológus ki is értékel, merthát ő mégsem az. Meg menjek el csontritkulás vizsgálatra is.

Mivel a CT-t tök mindegy hol csinálják, hát Miskolcra kértem időpontot – mégiscsak 40 km, és nem 140 -, kaptam is röpke másfél hónappal későbbre. Ezen a ponton ugyan nem értettem a szájsebész dokinéni logikáját, hogy minek mégegyszer átvilágítani a fejemet, mikor ott volt előtte a képanyag, csak egy radiológust kellett volna eléültetni. Szóval ennek már megint olyan küldözgetős szaga lett. Kivártam szépen a másfél hónapot, közben szorgalmasan eszegettem a csodabogyót. A radiológus pedig kimondta az ítéletet: A bal oldali ízület kicsit beszűkült. (Csontelváltozásról egy szót sem ejtett.)

Na, most ezzel mit kezdjek, és hova menjek? Küldözgetősökhöz már nem fűlött a maradék fogam, visszamentem az állandó fogorvosomhoz, hogy na most aztán találjuk ki a hogyantovábbot. Illetve magyarázza el, hogy ha a bal oldali ízület van beszűkülve, akkor miért a jobb oldalam fáj. Persze nem tudta, s ekkor kértem, hogy csináltassunk már valami egyéb vizsgálatot, mert ezek szerint röntgenből és CT-ből nem látni a miújságot. Legyen MR, vagy akármilyen technológia, ami a lágyrészeket is látja.
- Fogászatban röntgent szoktunk.
- Jó-jó, de nekem a szoktunk már nem elég! Ilyen idióta fájása se szokott lenni az embereknek, csináljunk valami szokatlant.
Nem tudtam rávenni, így megint ott álltam én, a szőke nő, hogy oldjam meg azt a problémát, amit eddig x db papíros orvos nem tudott. Igaz, nem nekik fájt.

Szóval túl voltam a megyén, túl voltam a DOTE-n, a nyáron viszont már akkora fájdalmaim voltak, hogy attól féltem, lassan munkaképtelen leszek. Volt, hogy a számat kb. fél centire tudtam kinyitni, ott préseltem be valami élelmiszert a fejembe. Olyan kéjes dolgokat, hogy egy kenyérhéjat elharapni… ááá, esélytelen volt. Akkor megszületett a döntés, hogy innen kezdve ennek a megoldása lesz az első számú, minden más csak utána. Merthogy azért ebbe a folyamatba belejátszanak a pénzügyek is, és néhány bank még vágyakozik a fizetésemre, ami meg nincs akkora, hogy ha őket és a szolgáltatókat kifizetem, plusz élünk belőle hárman, még a dokira is jusson. (Azt hiszem, lassan tájékoztatnom kell a bankokat erről a döntésről, mert kezdik hiányolni a befizetéseimet.)

Augusztus végén elmentem a SOTE-ra, spéci rágóízületi osztály. Kedves dokinéni, aki még végig is hallgat, s látom rajta, hogy érdeklődve. Első körben csak tornáztassam – kezemben a gyakorlatok leírása -, aztán menjek vissza 3-4 hét múlva, s majd látjuk a következő lépést. Már akkor tudtam, hogy őt keresem 6 éve, végre egy kézben leszek, s ezt közöltem is vele. (Megerősítendő a szándékát, s neki már eszébe se jusson küldözgetni. :) )

Ezen a ponton indítottam még két vonalat, egyrészt egy spéci méregtelenítést – a már ismert termékcsaládból -, ami kimondottan a mozgásszervi cuccokat tisztítja, másrészt elmentem Rozsnyóra ahhoz a természetgyógyászhoz, akinek a létezéséről már vagy 20 éve tudtam, de valahogy eddig kimaradt. Ő az idegi oldalt kezeli – merthogy azért az is bejátszik -, kitördeli a nyakam, akupresszúrázik, s másnapra mindig jobban vagyok. 2-3 hetente megyek hozzá, plusz a méregtelenítés, plusz a torna, s enyhültek a tüneteim. Közben dokinéni panorámaröntgent csináltatott, amin láttuk egyrészt, hogy a még meglévő fogaim milyen ramaty állapotban vannak, másrészt hogy az állkapocs fejecse, ami kapcsolódik a koponyához, és aminek gömbölyűnek kéne lenni, nálam már nem az. Dokinéni hívott konzulens dokibácsit is, akivel megállapították, hogy ennyiből még mindig nincs konkrét diagnózis, legyen MR. Hurrá! Legyen! Végre, 6 év után valakinek eszébe jutott!

MR eredmény: A jobb oldalon a fejecs nem csak hogy el van kopva, de porc sincs már rajta. Az egykori porcomnak a maradéka pont oda van begyűrődve, ahova a fejecsnek el kéne mozdulnia szájnyitáskor. Hát ezért nem tudom kinyitni a számat! Amúgy meg a jobb oldali ízületem semmit nem mozog.

És ezen a ponton eszembe jutott a reumatológus főorvosasszony… Emlékszel Kedves Olvasó? Ő volt az, aki határozottan közölte, hogy tuti nem onnan ered a panaszom. És ha akkor ezt írásba kérem, most nagyon beperelném a hölgyet. Az azóta elszenvedett fájdalmakért, az egyre tolódó megoldásért, az azóta még jobban elkopott alkatrészeimért, ami már tuti hogy sosem fog annyira regenerálódni, mintha korábban kezdünk vele foglalkozni. És most dilemmázok, hogy nevesítsem-e a hölgyet, vagy szóljak neki, hogy ideje lenne lelkiismeretesebben végezni a munkáját, mert ki tudja hány ember szenved még feleslegesen csak azért, mert ő ilyen felületes…

A megoldás? Először is valami rágófelületet kell csinálni a számba. (Persze majd a nyári szünetben.) Akkor lesz egyáltalán esélye az ízületnek a helyére húzódnia. Aztán ezt a felületet lehet hogy módosítgatni kell majd. Utána lehet majd valami sajátvérből kivont őssejtes izét fecskendezni az ízületbe, szóval síkosítót. :) Nem lesz rövid folyamat, és olyan sem lesz már mint gyárilag volt, de végre nem a még nagyobb és hosszabban tartó fájdalmak felé megyek, hanem a megoldás felé. (Mondjuk azt még mindig nem értem, hogy mi a bánatért indult a fájdalom mindig az állkapcsom alsó ívéről.)

Most az jön, hogy elkezdek levelezni a TB-vel, hogy mivel az ízületem tropára van, és a gyógyulásnak alapfeltétele a fogpótlás, ugyan fizessék már ki. Bár akinek még mondtam ezt az ötletet, nem sok jóval biztattak, illetve azt mondták, hogy ilyenre még nem volt példa, de ha egy szilánkosra tört lábba kifizetik a vascsövet…

Vársz egy poént az írás végére? Nincs. 6 év után van végre diagnózisom. Ez nem elég? :)

Kezdő blogíróként azt hittem, hogy csak leírom a gondolataimat, kiteszem ide, és kész. Na jó, annyit szerettem volna, hogy legyenek menüim, és témánként tudjam csoportosítani az irományaimat. Valamennyire már sikerült is, csak közben a főoldalra is kirakja azt az írást, amit az egyik menühöz rendeltem hozzá. Lövésem sincs, hogy miért, a súgóban meg annyi minden van, hogy most épp nincs már türelmem hozzá. Így szőke női megoldást választok. Ide írok egy rakás pontot, hogy ne az első magánéletes írásom legyen a főoldalon. :)

Aztán majd tovább tanulmányozom a miújságot, s rendezem a blogot, de most jöjjenek a pontok. :)

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Hú, tök nehéz az első bejegyzést elkezdeni. Itt ülök már vagy 10 perce az üres oldal előtt, jön ezerféle gondolat, csak lövésem sincs, hogyan kezdjek bele.

Nos, a téma a párkapcsolatok. Ugyan a "pár" szóba nem igazán fér bele egy harmadik, mégis sokszor megtörténik. Többféle variája lehet a dolognak, én most arról fogok írni, amikor az a "harmadik" nem tudja, hogy az.

A tipikus eset az szokott lenni, hogy egy pasi elkezdi csapni a szelet egy nőnek. Előbb-utóbb szóba kerül a másik múltja, s annak magánéleti része. Ilyenkor a pasi elmondja, hogy volt egy felesége/élettársa, van x közös gyerek, de már nem élnek együtt, stb. Mindez lehet, hogy igaz is - az ellenkezője hamar kiderül a napi rutinból -, amit viszont nem tudhat az ember lánya, hogy mennyire is lett kimondva a korábbi páros között, hogy kész, vége, mindenki éli a maga életét. Igaz, ez sem könnyű feladat, ritka az olyan ex pár, akik szépen meg tudják beszélni a továbbiakat, a közös gyerekek ügyét, az esetleges anyagi javak elosztását, s ki-ki elégedetten él tovább. Sokkal logikusabb az a szitu, hogy mivel maga a párkapcsolat azért szűnt meg, mert már nem nagyon bírják egymást, hát ezeket sem beszélik meg. Merthogy hogy volt a vége? Veszekedés, veszekedés, veszekedés. Már semmiben sem értették meg egymást, akkor ugyan miért jutnának dűlőre fontos kérdésekben. Ki-ki mondja a magáét, mindkettőnek megvan a saját igaza, csak épp ha ezt össze tudnák egyeztetni, akkor pont nem mennének szét. :)

Szóval tisztázatlan körülmények között szétköltöznek. Az is esélyes, hogy érzelmi szálak még vannak közöttük - nem csak harag -, de együtt élni már nem tudnak. Telik-múlik az idő, s jön a vágy egy párkapcsolatra, egy új nőre. Szétnéz a férfiember, s kiszemel magának valakit. Valahogy szóba elegyednek, s elkezd alakulni a kapcsolat. Ismerkedés, beszélgetések, s aztán ha kellemesen érzik magukat a másik társaságában, lassan szorosabbra fűződik a kapcsolat. Nyilván érzelmek is lesznek, és bár manapság divat azt mondani a nőkre is, hogy bármire képesek érzelmek nélkül is, én meg azt gondolom, hogy ez gyári kód, s egy nő érzelmek nélkül nem bújik össze a pasival.
Szóval ott tartunk, hogy a független, tiszta szándékú nőszemély be lett hálózva, élvezi az új kapcsolatot, s esélyes, hogy a pasi is, hisz másképp miért csinálná. Aztán egyszer csak előkerül a külön élő ex, aki a tisztázatlan helyzet miatt lehet hogy nem is tudja, hogy ő ex. Bár logikus lenne a következtetés, meg különben se kell már neki a pasi, na de mi az, hogy a fickó egy másik nővel jól merészeli érezni magát? Miért nem szenved még mindig őmiatta? Hogy képzeli, hogy másra mosolyog, és mi az, hogy valaki más rámosolyog?

Ilyenkor lesz az új barátnő kapásból a "büdös kurva". Hogy mit érez ilyenkor a hirtelen harmadikká vált nő? Egyáltalán vannak-e érzelmei? Kit érdekel? Akkor is ő az a szemét, aki elcsábította a pasit. Igaz, hogy a "büdös kurva" nem is létezett volna, ha van még működő párkapcsolat, és pont ő a legártatlanabb az egész történetben, de milyen jól rá lehet fogni mindent. Szerencsétlen nő meg hirtelen abban a szituban találja magát, hogy ott áll a friss érzéseivel - merthogy már szereti a pasit -, s közben ő lesz kikiáltva bűnösnek. Ő meg csak kapkodja a fejét, hogy most akkor mi is van? Szereti a pasit, de egy másik nő mit keres az életében? Kell az a pasi ilyen áron is? Ááá, így már esélytelen a dolog, meg van mérgezve. Vagy most a pasit kéne szidni, hogy miért sodorta ilyen szituba a nőt? Vagy az ex kéne hogy szidja a pasit? Mondjuk ez érdekes, mert hasonló szitu úgy is szokott lenni, hogy a fickó pontosan tudatában van a helyzetének, s egy látszólag fenntartott házasságból kukucskál folyton ki, de a feleségek akkor sem a férjekre szoktak haragudni, hanem a másik nőre. Hogy miért? Sérül az egójuk? Ha az a másik szebb, akkor nyilván meg kéne fojtani egy kanál vízben. Meg különben is nem ő szült x gyereket annak a pasinak, nem ő mosta a gatyáit, hát mit képzel. Pedig az a "harmadik" nem képzel semmit. Nem akart vetélytárs lenni, de még csak szebb sem akart lenni, vagy fiatalabb, vagy vonzóbb, vagy akármilyen. Egyszerűen csak létezik, és elfogadta egy függetlennek vélt pasi közeledését.

Hogy mi a megoldás egy ilyen szitura? Lehet, hogy sírva, de kilépni a dologból. Max. elrakni szép emléknek a kellemes perceket, s közben visszazárni az épp hogy csak kibújt érzelmeket. Ja, és közben megküzdeni még némi bűntudattal is az el nem követett bűnökért...

__________________________________________________________

Ha lesz olvasóm, lehet, hogy ebből az írásból vita lesz. Merthogy lehet ezer variája egy hasonló szitunak. Lehet, hogy a harmadik tud a háttérről, mégis belemegy. Akkor megint más a helyzet. Hogy ki kifelé milyen érzelmekkel van, megintcsak sokféle lehet. Ha gyerek van a dologban, az is csavarhat az egészen egyet, mert nem mindegy hány gyerek, milyen korú, milyen viszonyban van a szüleivel, kinek mennyire fontos, stb. Sokan játszanak színházat úgymond a gyerek miatt, van amikor csak "takarónak" használják a gyereket, rosszabb esetben zsarolásnak. Aztán ott van az a szitu, amikor a nő a kikacsintgatós, az megint más megítélés alá esik. 

Ebben az utolsó mondatban volt a kulcsszó. Megtaláltad Kedves Olvasó? Megítélés, ítélet... Na ez az, ami nem a mi dolgunk. :)

Nem túl fiatal női egyed vagyok, aki megélt már egy s mást. Nagypofájú - de sokszor megfigyelő üzemmódú - lévén még gondolataim is támadnak. amik régóta idebent vannak. Ugyan írtam már sokszor sokfélét, de a terjedelmesebb írások eddig csak tervben voltak, valahogy nem volt meg rá az igazi motiváció. Hogy most miért? Nem tudom. Valamiért most jött el az ideje.

Hogy mik lesznek a blogban? Természetesen mindenféle: magánélet, egészség, politika, meg mikor mi jön.

Hogy ki fogja olvasni? Fene tudja. Most ideírhatnám, hogy épp önmegvalósítok, és belső indíttatásból fogok írni, vagy hasonló "magasröptű" frázisokat, de a kutyát nem érdekelné. Inkább megírom az épp aktuális gondolataimat egy másik cím alatt. :)